Vidám nap - Szomorúpark

A PAD szervezésében 29-én utoljára jártam a Budapesti Vidámparkban. Érdekes volt látni, hogy a hosszú tömött sorokban várakozó kicsik-nagyok (és sok nem is fiatal játszani vágyó), milyen türelemmel, csendben várakoztak a sokszor 30-40 perces sorokban. Ha a vonat 5 percet késik, öklünket rázzuk, hangosan méltatlankodunk, dühünket ráöntjük a kalauzra, de most méltóságteljességgel vártunk az utolsó találkozásra. A dodgem (villanyautó), a kanyargó, az óriáskerék, a barlangvasút mára végleg befejezte pályafutását – továbbmenet nincs (ahogy az minden játéknál ki van írva).

A végtisztesség lerovásának szomorú pátosza lebegett a Vidámpark felett vasárnap. Este 8-kor a diszkó zene elhallgatott, s az utolsó vasárnapot szomorú trombitaszó zárta. Még egy-két sikoly hallatszott a hullámvasút felől.

A nosztalgia mindig melankóliára hangolja az embert. Emlékek tűnt idők nyarából, gyerekkoromból. Sokat nem jártunk a Vidámparkba (akkor is drága volt), de egy-egy emléket őrzök. Apámat láttam gokartozni, öcsémmel kocsit vezettünk a körhintán, ültünk a kanyargón, féltünk a szellemvasúton. 28 éve. Most én ültem a gyerekeimmel a kanyargón, s a sajátjaimat láttam a kis kocsin körbe-körbe kanyarogva. Érdekes élmény volt úgy állni a kisdodgem kopott, lelakott épületében aggódva figyelni lányaimat (mikor fejelik le a kormányt egy frontális ütközés után), ahogyan édesanyám nézhetett minket öcsémmel 25 éve. Negyed évszázada! A hullámvasút, a mesecsónak, az elvarázsolt kastély és még néhány műemlék talán emlékeztet bennünket a Vidámpark 175 évére, s látogatható lesz az Állatkert részeként. A többit pedig a fakuló emlékezet és néhány homályos kép őrzi.

Kalász Ákos

(A régi képeken a szerző is jól kivehető)

Julcsi (A szerző középső lánya) kocsikázik