Osztályfőnökünk - Kalász tanár úr - már sokszor emlegette nekünk Brenner doktort. Közel egykorúak, gyermekeik egy óvodába járnak, (sőt) együtt felvételiztek az orvosira is, pályájuk – bár végül külön úton – egymás mellett halad. Majd másfél éve ígérte: elhívja hozzánk egy rendhagyó osztályfőnöki órára. December 3-án találkozhattunk is vele.

A fiatal és már első látásra is szimpatikus doktor úr egy 24 órás ügyeletből érkezett hozzánk. Fáradtsága ellenére lelkesen és hitelesen mutatta be önmagát, küzdelmes és izgalmas munkáját. Hamar elindult a beszélgetés.  S mivel tegezhettük Dávidot :), még közvetlenebbé és kötetlenebbé vált a beszélgetés.

Az első percekben arról mesélt Dávid, hogyan választotta hivatását, s miként indult orvosi pályája. Erőt adott személyes példája: bár az egyetemre elsőre nem vették fel, nem adta fel álmát. Bátorítást, megnyugtatást és útmutatást adott ez nekünk. Az családjáról való beszámoló rendkívül megragadó volt. Már az egyetem elején megnősült, így dolgoznia is kellett, hogy a születő két gyermekének megteremtse az otthon biztonságát. Mentőápoló, majd mentőtiszt volt az Országos Mentőszolgálatnál. Nekem ez hihetetlennek tűnik. Hogyan volt ereje dolgozni, és egy ilyen nehéz egyetemet elvégezni egyszerre!?

Mesélt arról, milyen lehetőségei vannak egy frissdiplomás orvosnak itthon, milyen előnyt jelent a jó kapcsolat, de az sem mindegy, hogy milyen szakterületet választ az ember az egyetemen.  Egy másik kérdésben a napjáról faggattuk.  Megtudtuk, hogy beosztása nem egy hétre, hanem egy hónapra szól. Vannak 8 órás munkanapjai, de 24 órában is rendszeresen ügyel. Aneszteziológusként a műtőben altat (vagy más módon érzéstelenít), de az intenzív osztályon lévő betegekért is ő a felelős. 

Havonta 4 összefüggő napot mentőhelikopterezéssel tölt Sármelléken. Erről az izgalmas munkájáról is mesélt és annak szigorú szabályairól. Megtudtuk, télen rövidebbek a műszakok mint nyáron, mert a napsütéses órák számától, s a látási viszonyoktól függ, felszállhat-e egyáltalán a gép.  Ez azért fontos – és szigorú szabályok kötik –, mert a mentők saját életüket semmilyen módon sem veszélyeztethetik még mentés közben sem. Olykor barlangi mentőként is dolgozik, és tanul, tanul, tanul. Ez a szakterület ugyanis napról napra hoz olyan újdonságot, amivel lépést kell tartani – élethosszig.

A beszélgetés második felében komoly lélektani és etikai kérdések is terítékre kerültek. Dávid szerint a betegek elvesztése, szenvedéseinek végig kísérése nem könnyű, ezek feldolgozása sajnos a mai helyzetben leginkább az egészségügyi dolgozók "magánügye". Léteznek ebben segítő rendszerek, de ezekről kevesen tudnak, nincsenek a köztudatban.

A legérdekesebb kérdéskör, az eutanázia is itt került elő, amely vallási, erkölcsi döntések elé állítja az orvost. Ez a kérdés – az élet és halál között lebegő betegek kapcsán – minden intenzív osztályon szinte hétköznapi. Dávid válaszában világos különbséget tett az eutanázia két fajtája között. Az aktív eutanázia (pl. holland) gyakorlatában a beteg saját kérésére kapcsolják le a lélegeztető gépekről vagy adnak olyan injekciót, ami a halálba „segíti”. Ez erkölcsileg egy keresztény orvosnak – hangsúlyozva saját véleményét – vállalhatatlan. Hívőként nem dönthet más életének ilyen befejezéséről senki. Az azonban világossá vált: a fájdalomcsillapítást nem lehet megtagadni egy betegtől sem, hiszen mindenki alapvető emberi joga a fájdalom nélkül élet. Ez a passzív eutanázia felé irányította a beszélgetést. A passzív eutanázia kapcsán kettős döntés születik: leállnak a gyógyíthatatlan beteg reménytelen kezelésével, és csillapítják a mérhetetlen fájdalmát. E döntéssel „csak” a sok héten át zajló keserves és fájdalmas véget rövidítik meg a betegnek – ezzel biztosítva a beteg emberi méltóságát. Az intenzív osztály sok technikai eszközével a legkritikusabb beteg életben tartása is lehetséges. Így a szenvedése csak kitolódik - akár hetekkel is. A nehéz életvégi döntésekbe a beteg (ha ugyan van rá mód), annak családja, az osztály orvosai és a lelkipásztor (ha van) is bevonódik.

A komoly és mélyreható témák, Dávid jelenléte és személyisége megfogott, sok erőt merítettem a beszélgetésből. Láttam, mennyi mindennel foglalkozik, mennyi dolga van, és mégis marad ideje arra, amire időt szánni akar. A válaszai alapján, nyugodtan mondhatom, valamennyiünk szemében átértékelődött az orvosi pálya. Akik ilyen hivatás felé kacsintgattak, most megismerték egy orvos pörgős és kemény munkáját, egy fiatal orvos elhivatottságát. Talán még nagyobb kedvvel indulnak majd neki ennek a hosszú, s nem könnyű útnak, ami az orvosi hivatás felé vezet.

Párizs Eszter 12. C