Az idei tanévben 300 éves iskolából kerékpáros zarándokok indultak Mária útján 2015. július 23-án, amelynek keretében felkeresték a szintén 300 éves máriapócsi kegyképet, az 500 éves csíksomlyói kegyszobrot, illetve Erdély piarista vonatkozású helyeit (Nagykárolyt, Máramarosszigetet, Besztercét, Medgyest), közben nem feledkeztek meg az imádságról egyházunkért, hazánkért, iskolánkért, rokonokért, barátokért, jótevőkért és másokért. Augusztus 8-án érkeztek vissza Vácra, 17 nap alatt 1700 km-t tettek meg.

Túravezető: Juhász Gábor tanár úr
Kísérők: Balogh Tamás (Sch. P.)(az első két és fél napon); Csabai János és Csabai Jánosné a túra második felében.

Öregdiákok: Péntek Olivér (2006C), Makáry Sebestyén (2012C)

Öregdiák-jelöltek: Pintér Álmos, Szőke Péter, Szűcs Ferenc (2015B), Papp Tália (2015C).

„Hálát adok az Úrnak minden időben!” (Zsolt 34,2) Amikor elindulok és amikor megérkezek. Amikor süt a Nap és amikor esik az eső. Amikor találkozunk és amikor elválunk. Amikor elfelejtek valamit és amikor eszembe jut. Amikor számít az idő és amikor nem.

Tizenhét nap egy másik világban, ahol megállt az idő. Szabadság? Igen. Ahol a mindennapok nyűge alig nyomaszt. Egyszerű, könnyű, tiszta élet: üdülés (Üdvöz légy, Mária), de egyben felelősség is, mert amikor visszatérsz, nem folytathatod ugyanott. Az egyszerűségnek, könnyűségnek, tisztaságnak sugároznia kell rólad (kegyelemmel teljes). Akárki nézett ránk, látott minket, gyermek vagy idős ember, felderült az arca, küldetéssel jártunk, járunk utunkon (az Úr van teveled). A varázsélet véget ért, maradnak az emlékek, fényképek, jó érzések, de hogy valójában minek voltam a részese, azt most még nehéz elmondani (áldott vagy te az asszonyok között). Gyakran jutott eszembe, hogy semmit nem csinálok, csak királyként körbejárok az országban és betakarítom a termést, viszont találkozom a néppel, ami kölcsönös táplálék (és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus). Majd magammal viszem őket a Szűzanyához, magammal a házamba, a munkahelyemre, mert kicsit egyek lettünk az asztalközösségben (asszonyunk, Szűz Mária). Mennyi szépséggel találkoztam: a hegyekkel, a pásztorélettel, a szénaboglyákkal, a templomokkal, a közös imádsággal, étkezéssel, tekeréssel, az alfölddel, folyókkal, fákkal, illatokkal, a csillagos éggel, falvakkal, városokkal, utakkal: mindegyikben volt szenvedés, áldozat, hogy áldás legyen (Istennek szent anyja). Megérdemeltem-e mindezt, okoskodó kioktatásaimért, önzéseimért, felelőtlenségeimért (imádkozzál érettünk, bűnösökért)? A szemlélődő és rácsodálkozó hozzáállás tartósítása (most) lehet az egyik nyereség, már ha élek vele (és halálunk óráján).

Egy keresztmetszetét, szeletét jelentik az útnak a templom- és plébánialátogatások: Vác (piarista), Feldebrő (Árpád-kori altemplom, Aba Sámuel), Mezőkövesd (Takács István festményei), Hajdúdorog (görögkatolikus érsekség), Máriapócs (Nemzeti Kegyhely), Nagykároly (piarista), Szatmárnémeti (Hám János és Scheffler János sírja), Nagybánya, Desze (fatemplom), Máramarossziget (piarista), Felsővisó, Beszterce (piarista), Gyergyószentmiklós (Márton Áron emlékszoba), Csíksomlyó, Bögöz (Árpád-kori freskókkal díszített református templom), Segesvár, Medgyes (evangélikus), Balázsfalva, Nagyvárad (Szent László), Berettyóújfalu (Herpályi templomrom), Kóka.

Amit még el lehet mondani a kerékpározásról:

Nagyon jó volt. Hogy nyomott a hátszél! Olykor a kamionok. A kátyúk szétrázták szegény biciklimet, főleg lefelé a Biharból, de a Róna völgyében első osztályú volt az út, és máshol is (a táj osztályon felüli). Gyergyóremete felé sötétben tekertünk, de nem kellett kátyúktól tartani. És a hullámvasút a Gödöllői-dombságban? És máshol is. És mi az a Gutin? Hát ez. Na és a Maros völgye? Vagy az Aranyosé? És a többi? A horgászok? Nemde igéző volt? Meg hűsítő is a vize. A hágók is felejthetetlenek, a Szacsali-hágó, a Tolvajos-tető. Milyen jó volt szélárnyékban menni, vagy törni a szelet, együtt menni, olykor magányosan, saját tempóban. És hogy nézett ki a fogaskerék, mikor Peti egy kicsit nagyobb erővel lépett oda neki, meg a pedál, meg a tengely, meg a markolat (jó a markolatod – szerencsére nem az enyém), meg a csomagtartó? Na és amikor Feri a fácán után vetette magát? És nem volt egy defekt sem! És hogy tekertünk az eső elől Madéfalvától, milyen felhő jött mögöttünk! Persze az se volt semmi, amelyik eláztatott. Milyen jó volt!

Egy másik szeletét jelenti az útnak hálás emlékezetünk: Kiss József (Feldebrő), Orosz Mihály Zoltán (érpataki polgármester), Kocsis Alíz (a nagykárolyi iskola igazgatónője), Simon Attila (spirituális, ő misézett), Tóth Bori (piarista nővér Nagykárolyban), Román János (én volnék az esperes; vasárnap este jönnek, biztos esküdni akarnak, ezeknek is most viszket), Oláh Zsolt (rám hivatkoztak a vendégek és te beeresztetted őket, és még csak fel sem hívtál, de honnan ismerem őket), akik lehetővé tették, hogy megnézzük a deszei fatemplomot, Kinczel István (felsővisói plébános, úgyis ritkán hallani itt a Himnuszt), Antal Attila (történelemtanár, a város bemutatója Besztercén), Décsei Attila (az RMDSZ besztercei elnöke), Banga Előd-Ernő (informatikus), Nagy-Menyhárt Sándor és családja (Gyergyóremete külön világának, a megállt időnek bemutatója), Sárközi Sándor (piarista atya Csíkszeredán), Szőcs Endre (székelyudvarhelyi könyvtáros), akik lehetővé tették, hogy megnézzük a bögözi templomot, Páll Antal (segesvári plébános), Simon Imre (újmisés Segesváron), Molnár Lehel és édesanyja (Segesváron almás sütit kaptunk tőlük), Turzai Melánia (nagyenyedi Bethlen Kollégium igazgatóhelyettese), Veres-Kovács Attila (nagyváradi református tiszteletes), Fellegváriné Bertus Júlia (édesanyám, ceglédberceli vendéglátónk), bicikliszerelők és sokan mások.

És ez még mind semmi, folytathatnánk a szeleteket és folytatódnak is mind a mai napig, de mindent nem lehet leírni, elmesélni. Át kell élni.