2015. jún 06.

Nemzeti Összetartozás Napja

írta: vpg_pad
Nemzeti Összetartozás Napja

Iskolánkban közösen emlékeztünk a trianoni békeszerződéssel tőlünk elszakított nemzettársainkra, országrészekre, és a zselízi magyar iskolával ismét közösen ünnepeltük nemzeti összetartozásunkat. A képek az iskolai megemlékezésen készültek, Szabó-Pál Tibor tanár úr beszéde a város ünnepségén hangzott el.

nemzeti_osszetartozas_043.jpg

nemzeti_osszetartozas_049.jpg

nemzeti_osszetartozas_056.jpg

nemzeti_osszetartozas_070.jpg

Tisztelt váci polgárok; ünneplők, emlékezők!

             Azért gyűltünk ma össze, hogy megemlékezzünk a 95 évvel ezelőtt történtekről. Az akkori magyar kormány két minisztere, Drasche Lázár Alfréd és Benárd Ákos ezen a napon írta alá a Magyarország részéről az első világháborút lezáró békeszerződést. Sokan és sokmindent elmondtak, leírtak már arról, hogy mi vezetett Trianonhoz, kik a felelősök, milyen csapást jelentett ez az akkori és a mostani magyarság számára. A tényeket valószínűleg mindenki ismeri, ezek ismertetése helyett személyes gondolataimat szeretném megosztani Önökkel: ünnepről, magyarságról, nemzetről.

            Mi, keresztények, a liturgikus év során újra és újra átéljük, megünnepeljük az általunk üdvtörténetként számon tartott eseménysor kitüntetett fordulópontjait: Krisztus születését, szenvedését, a megváltásunkat, feltámadását, legutóbb a Szentlélek kiáradását. Ilyenkor misztikus módon a történeti múlt egyszeri, megismételhetetlen pillanata ismét lejátszódik, megelevenedik köztünk és bennünk, s ez a tapasztalás megerősíti keresztény identitásunkat.

            Hasonló identitáserősítő szerepe van állami, nemzeti ünnepeinknek. Nem véletlen, hogy ezeket a rendszerváltás előtt megpróbálták új, felmagasztosított évfordulókkal helyettesíteni, mint amilyen április 4. vagy november 7. volt — kevés sikerrel. Azóta ismét elnyerte méltó helyét március 15., bekerült ünnepeink közé október 23., amikor a nemzet büszkén és méltósággal nyilvánította ki akaratát arról, hogy nem kér az idegen hatalom által ránk erőltetett rendszerből. Visszakapta jelentőségét augusztus 20., ezeréves keresztény államiságunk jelképe. Ellenben mit kezdjünk június 4.-vel? Ha az ünnep valóban arról szól, hogy újraéljük az egykori eseményeket, akkor be kell vallanunk, hogy van bennünk fájdalom, sőt, az igazságtalanság miatti elkeseredettség, düh, harag, esetleg gyűlölet. Méltók mindezek egy ünnephez? A törvényhozók döntése értelmében ez a nap a nemzeti összetartozás napja. Biztosan van üzenete az elnevezésnek.

            95 év elteltével már nem a kesergés, az önsajnálat, a másokra mutogatás, a vádaskodás vagy az önmarcangolás az, ami a továbblépést segíti. Ünnepelnünk lehet és kell, hogy a XX. század minden tragédiája ellenére mégis létezik magyar nemzet, méghozzá egy és oszthatatlan magyar nemzet, bárhol éljenek is a tagjai: Magyarországon, a Kárpát-medencében a határokon túl, vagy még távolabb.

            Csakhogy felmerül a kérdés: ki a magyar? Mitől magyar a magyar? Vannak-e különleges ismérvei a magyarsághoz tartozásnak? Kedves Hallgatóság, most engedjék meg nekem, hogy a szakmám felé forduljak. Az etnogenezis, vagyis a néppé válás folyamatában nagyon fontos tényező, hogy a közösségnek legyen mi-tudata, különítse el magát más közösségektől. Ezzel összefügg, hogy legyen elnevezése saját magára. A tudósok szerint mindez a magyarság esetében Kr.e. 1000 és Kr.e. 500 között lezajlott. Kr.e. 500 körül tehát már létezett egy közösség, amelynek tagjai magukat magyarnak nevezték, s ezzel megkülönböztették magukat más népektől. Miért ne legyünk büszkék arra, hogy a magyar nép már akkor is létezett, amikor még sejteni sem lehett, hogy egykor majd lesznek angolok, spanyolok, franciák, olaszok, szerbek, románok!

            Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az akkori magyarságnak etnikai—vérségi alapon nem sok köze van hozzánk. Mi, jelenlegi magyarok, a génállományunk tekintetében igen messze állunk mind a finnektől, mind a törököktől, s természetesen leginkább mostani szomszédainkra hasonlítunk. Viszont nem említettem még a harmadik tényezőt, amely létfontosságú egy nép önazonosságában, s amely összeköt minket több mint kétezer évvel ezelőtti eleinkkel: ez pedig a közös jelrendszer, s annak legfontosabb eleme, a nyelv. A nyelv nem pusztán a gondolataink másokkal való közlésére szolgáló eszköz, hanem olyan összetett rendszer, amely sajátos struktúrájával, szerkezetével maga is alakítja a gondolkodást. Ha valaki magyarul beszél, ezáltal belép a magyarság világába.

            A magyar nemzethez tartozás azonban tudatos döntés kérdése is. Eddigi tanári pályafutásom során azt tapasztaltam, hogy a fiatalok jelentős része számára a megélhetés, az érvényesülés vagy a szórakozás sokkal előrébb szerepel egy képzeletbeli értékrend-listán, mint a magyarságuk. Szerencsére a piarista gimnáziumban más a helyzet. A diákok többsége büszke a magyarságára. Viszont azt is érzékelem, hogy közülük sokan megrekednek valamilyen felületes magyarságtudatnál, amely olyan frázisokban merül ki, mint például: „Magyar vagyok, tehát nem kedvelem a románokat. Magyar vagyok, azaz gyanús számomra az Európai Unió. Magyar vagyok, ezért nem szimpatikusak a franciák, hiszen felelősek Trianonért.” Ezeken túl kellene lépnünk.

            Manapság az oktatás kapcsán gyakran halljuk, hogy annak kompetencia-alapúnak kell lennie. A tárgyi tudás helyett inkább a képességek és a készségek fejlesztésére kell gondot fordítanunk, hiszen felnőttként, tegyük fel, kinek lesz szüksége a kénsav képletére. Ellenben a leendő felnőttnek képesnek kell majd lennie az önálló információgyűjtésre, az összegyűjtött adatok csoportosítására, rendszerezésére. El kell tudnia dönteni, hogy mi a fontos, mi a lényegtelen, illetve az információforrások közül melyek a megbízhatóak, és melyekre lehet kevésbé támaszkodni. Nem vitatom, hogy van ebben igazság, de a magyarságot nézve szerintem más a helyzet. Igenis nélkülözhetetlenek a tárgyi ismeretek, azok megszerzéséért pedig dolgoznunk kell. Csak így emelkedhetünk felül az imént említett leegyszerűsítő szemléleten. Magyar vagyok? Akkor hát ápolom az anyanyelvem. Magyarnak vallom magam? Akkor érdekel a magyar kultúra, próbálom megismerni közös múltunkat, tudok tájékozódni a Kárpát-medencében, vannak ismereteim a határon túli magyarok mai helyzetéről. Nem keverem össze Rákóczit Rákosival, a Bakonyt a Mátrával, Kolozsvárt Kassával.

            Hogy megbecsüljük magyarságunkat, ismernünk kell egymás helyzetét. Bár azzal kezdtem, hogy adatok felsorolásával nem terhelem Önöket, most, beszédem végéhez közeledve, mégis szeretnék néhány tényt közölni. Az 1910-es magyarországi népszámlálás alapján a később Csehszlovákiához, Romániához, Szerb—Horvát—Szlovén Királysághoz csatolt területek lakosságának mintegy 30 %-a vallotta magát magyarnak, több mint három millió ember. Jelenleg a Romániához tartozó egykori magyar területek lakóinak 19 %-a magyar, 2011-ben 1.238 ezren voltak, több mint 200 ezerrel kevesebben, mint tíz évvel korábban. Szerbián belül a Vajdaság lakosságának 13 %-a magyar (254 ezer fő). A 2011-es szlovákiai népszámlálás kb. 458 ezer magyart jegyzett fel, 62 ezerrel kevesebbet, mint 2001-ben. Jelenleg tehát Szlovákia lakosságának 8,5 %-a magyar. Hogy mi áll a jelen kori csökkenés hátterében? Elsősorban nem a szomszéd államok magyarsággal szemben bizalmatlan politikája. Romániából tíz év alatt több mint 100 ezer magyar vándorolt ki, s a halálozások száma több mint 60 ezerrel múlta felül a születésekét, s csak harmadik helyen áll az asszimiláció, amely legnagyobb mértékben a szórványban élőket érintette: egynegyedük tűnt el az említett tíz év során. Pozitívum viszont, hogy a romániai és a szlovákiai magyarok többsége olyan településen, lakókörzetben él, ahol ő alkotja a többséget. Ilyen terület Romániában a Partium északnyugati része, vagyis Bihar, Szatmár és Szilágy megye egyes körzetei, és természetesen a Székelyföld. Ezeken a területeken csaknem elhanyagolható az asszimilációs veszteség, komoly remény van a hosszabb távú megmaradásra.

            Magyarságunk megőrzése közös feladatunk, mindannyian tegyünk érte valamit. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Lehet az egy utazás, kapcsolatteremtés, a hagyományok őrzése, néptánc, népzene, a térkép böngészése, történelmi olvasmányok, vagy bármi egyéb. Csak vegyük komolyan.

            Köszönöm, hogy meghallgattak.

Szólj hozzá

beszámoló megemlékezés