Márciusban közel 50 piarista diák járt a Magyar Állami Operaházban az Anyegin című Csajkovszkij-operán. Varga Júlia (11. C) írt róla kritikát.

Ha a legrövidebben kellene jellemezzem az operaelőadást, így felelnék: lélektani remekmű, három felvonásban, modern rendezéssel, melyben a zenei és színészi színvonal együttesen vonja magára a közönség figyelmét.

A Puskin verses regénye alapján készült operában olykor a kapcsolatok és a különböző érzelmek teremtette pókháló kibogozását, olykor ennek még bonyolultabbá szövését láthatjuk Kovalik Balázs rendezésében. A rendező koncepciójában nem a történet a lényeg, hiszen az amúgy is egyszerű, s bárki elolvashatja. Kovalik szerint fontosabb az, hogy a néző minél inkább belebújhasson valamelyik szereplő bőrébe, és onnan láthassa a világot. Míg a regényben valóban Anyegint tarthatjuk főszereplőnek, addig itt sokkal inkább Tatjána vívódásait élhetjük át.

Valóban átélhetjük, hiszen a rendező remekül harmonizálta a zenét, a kellékeket, a koreográfiát, azaz a szereplők minden egyes mozdulatát, a ruhákat, a minimális díszlet pillanatnyi helyzetét a színpadon, a színeket és a fényeket. Sajátos és egyáltalán nem könnyű szimbólumrendszert hozott létre, amely már az első pillanatban sem hétköznapi operaélményt ígér. A kevés díszlet okozta esetleges hiányérzet hamar oldódik a kar szerepeltetésével és különös mozgatásával, akik hol munkásként, hol bálozó tömegként, hol pedig a szereplők élő lelkiismereteként jelentek meg a színpadon. Igen, talán ezt nevezhetjük rendezői bravúrnak. Minden egyes reflektornak, színnek, fénynek és formának fontos szerepe van, amikkel a szimbolikus ábrázolásban való végtelen elmélyülést biztosítja az alkotó. Mennyire más ez a díszletkezelés, mint a Bohéméletben, Toscában vagy a Rigolettóban, ahol a néző könnyen megkaparinthatja az átélés élményét a színes, szemet vonzó és elsőre is érthető kellékeknek köszönhetően! Az Anyegin díszletelemei inkább a gondolkodást, elmélyülést szolgálják, mint a hirtelen figyelemfelkeltést és a könnyed érzelmek felébresztését.

A különleges, néha talán túl modern rendezés felvonásról felvonásra arra invitálja a nézőt, hogy szellemileg tevékenyen vegyen részt a szimbólum-pókháló kibontásában, a szálak kibogozásában. Épp ezért csak azoknak ajánlom a darab megnézését, akik szívesen részt vesznek egy közel három órás utazásban a mélylélektan és a szimbolika világában.

Nagy jelentősége van a szereplők ruházatának. A tüzes és szenvedélyes Olga és Lenszkij pirosba bújt, a visszahúzódó és szerény Tatjána pedig fehérben játszik az első felvonásban. Igen ám, de ahogy közeledünk a végkifejlethez, Tatjána lelki fejlődését, komolyodását-komorulását folyamatosan tükrözi a szürke, majd fekete kosztümje. Anyegint majdnem mindig fehérben láthatjuk kis fekete kiegészítőkkel. Ezzel alighanem Anyegin egyáltalán nem egyértelmű személyiségét, viselkedését, sematikusnak tűnő, de korántsem sematikus jellemét látjuk ábrázolva. Olykor reflektorok kúsznak be a színpadra, amik afféle lelki tükrökként, az őszinteség lehetőségét kínálják az abba beleéneklő szereplőknek. A mű végén az Anyeginre rázuhanó hatalmas reflektor könyörtelen valóságával sújtja a főhőst, kinek tragédiája nem oldódhat fel a halálban.

Az operától, mint műfajtól jogosan várhat el a néző sokat, hisz itt a színművészet, a zene, a rendezés, a színpadtechnika és a háttérmunka nagyon precíz összehangoltságára van szükség. Ebben az előadásban mindezt magas színvonalon élvezhettük. A művészek remekül visszaadták az érzelmeket, amik a szereplők lelkeiben bontakoztak ki a mű során, képzett énekhangjukról nem is beszélve. Bár a színjátszás fontos része az arc munkája, a mimika, a szemek játéka, ami ténylegesen csak a nézőtér első pár sorából élvezhető  helyünkről nem. A zenei színvonal vitathatatlanul magas, amelyre mind a zeneszerző, mind az előadók garanciát jelentettek. A dallamok csodás összeszövődésének i betűjére Nyári Zoltán Lenszkij-áriája tette fel a pontot.

A darab nem ér véget azzal, hogy legördül a függöny az utolsó felvonás végén, hanem az erre fogékony közönséget további gondolkodásra, és a jelképeken való még behatóbb töprengésre készteti. Szükség van ránk, a nézőkre is a művészet megfejtéséhez. Merjünk és akarjunk a dolgok mélyére ásni, hiszen e nélkül ez az előadás nem élvezhető teljességében!

Varga Júlia (11. C)