Május 29-én a PAD szervezésében a Parlando Kulturális Egyesület amatőr színészeinek játékával 65 piarista diák és tanár látta a Valahol Európában című musicalt.

De nemcsak a nézőtéren voltak piarista diákok. A színpadon Simon Péter szerepében Brezanóczy János öregdiák (jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója és énekese), Csóró szerepében Varga Júlia 12. C osztályos tanuló játszott. Julcsival beszélgettünk.

Hogyan kerültél a Parlando Kulturális Egyesület látóterébe? Hogy kerültél a darabba?

Kicsi korom óta odavagyok a színházért és a színjátszásért, így hamar észrevettem az Egyesület plakátját, ami nyílt órát és felvételi meghallgatást hirdetett. Húztam-halasztottam a dolgot, nem mertem lépni, nem is mentem el a felvételire. Valahogy a bennem lévő vágynak kellett egy kis bátorítás, hogy végre érvényesülni tudjon. Egy zeneiskolai koncert végén a Parlando művészeti vezetője, Dónusz Kata szót kért, hogy tagokat toborozzon a készülő musicalhez. Már csak kórustagokra volt szükség. Gondoltam itt a remek alkalom, ez így már rögtön nem olyan ijesztő, és (megjegyzem még ekkor is csak hosszú nógatás után) odamentem és megkaptam az elérhetőségeket, amin jelentkezhetek. Ezután már simábban ment a beilleszkedésem a társulatba. Akármilyen hihetetlenül hangzik nem faltak fel a meghallgatáson és a legelső színészpróbán sem! Végül kórustagságom kibővült felnőtt-és gyerekszerepekre is, sőt egy kisebb megnevezett szereplő bőrébe is belebújhattam, a művészlélek Csóróéba, aki „igenis más, mint a többiek!”

Hogy tudtad összeegyeztetni a próbákat az iskolai készülettel?

Kollégista vagyok, hisz a Váctól 150 km-re lévő Sárszentmiklóson lakom. Nem is tudnék, máshogy próbákra járni, hisz azok olykor elég későig (21-21:30) is eltartanak. Persze, ez csak a felnőttekre vonatkozik, a kicsi gyerekek korábban végeznek. Eddigi diákéveim alatt volt már rá alkalmam, hogy megtanuljam helyesen beosztani az időmet. Ez többé-kevésbé sikerül is. Persze kellett/kell ehhez külső támogatás is! Szülők, testvérek, barátok, tanárok. Köszönöm Nekik! Mindig is ide-oda rohangáltam. Diákönkormányzattól, énekkaron, sportkörön és hasonlókon át a zeneiskoláig, ami a színház mellett szintén sokat jelent az életemben. 11 éve zenélek, furulyáztam és idén 8. éve, hogy klarinétozom. Szerencsém van az iskolai készülettel kapcsolatban, hiszen kaptam olyan adottságot a Jóistentől, hogy sok mindent megértek, megtanulok már az órán, így kevesebbet kell vele otthon foglalkoznom. Ha máshogy lenne, biztos nem lenne ennyire sok időm.

Ti amatőrök vagytok, de a csapat, a stáb, a színpadtechnika profi volt. Mit tanultál Dónusz Katalintól és Kovács Róberttől? Milyen élményt jelentett a próbafolyamat?

Nagyon sokat jelent számunkra az, hogy amatőrségünk ellenére profikhoz méltóan bánnak velünk. Dónusz Katalin, az ének- és beszédtanárunk, közös és magánórát egyaránt tartott nekünk, amiken megtanulhattuk a helyes légzést, hangformálást. Egy ilyen profi énekes mellett gyakorolni hétről-hétre, hallani a hangját, ahogy segít, ha valami nem megy, igazán bátorítóan hat mindenkire. Mindez elmondható Kovács Róbertről is, aki elismert színészként rendezőnk, koreográfusunk és drámatanárunk volt egy személyben. Lazaság, de egyben kölcsönös tisztelet is jellemzi a kapcsolatunkat. A Parlandóban ők „csak” Robi és Kata. Barátok, akik segítenek kibontakozni nekünk, fiataloknak egy olyan világban, amiben ők már otthon vannak, mi viszont még csak vágyunk oda. Természetesen a társulattal is nagyon jó a kapcsolatom, jó olyanokkal lenni, akikről tudom, hogy ugyanolyan „őrültek”, mint én. A kisebbek odavannak a nagyobbakért, a nyakunkon lógnak, ölelgetnek minket. Egy idő után azt éreztem, hogy mennyi sok kicsi testvérem lett hirtelen. Volt, hogy a próbák fárasztóak voltak, hogy zsinórban egymás utáni több napon, és még szombat egész délelőtt is színházasdit játszottunk. De az ezután érzett fáradtság mindig jól esett, (ha lehet ilyet mondani). Mint amikor egy elhivatott sportoló végez az edzéssel, lestrapálja magát, és mégis jó érzés tölti el.

Milyen volt először a zsúfolt nézőközönség előtt a színpadon állni?

Szavakkal elmondhatatlan, leírhatatlan. Csak annyit tudok, hogy a színpadra lépés első pillanatától kezdve elszállt minden izgalmam, aggodalmam. Biztonságban éreztem magam, ahogy a többiekkel együtt játszottam. Egy különleges, más világba léptem be minden egyes alkalommal, ahol már valamennyire otthon voltam, amit ismertem és nem voltak kétségeim.

A színház, színjátszás megmarad hobbi vagy a jövődet is ilyen irányban képzeled el?

Most nagyon jól érzem magam az Egyesületben. Itt még alám raknak mindent, megteremtik a körülményeket, hogy valóban élvezni tudjam a színjátszást, és jól érezzem magam a színpadon. Félek, hogy ez a nagybetűs életben nem így működik. Azonban egy dologban most biztos vagyok. A szívemhez mindig is közel fog állni a színház, szeretnék vele kapcsolatba maradni, bárhogyan is lesz! Nem tartom kizártnak, hogy ezzel kapcsolatosan találom meg a hivatásomat.

 Brezanóczy János piarista öregdiák Simon Péter szerepében:

Képek a színdarabból: