A városi honvéd emlékműnél tartott városi megemlékezés ünnepi szónoka Ivony István igazgatóhelyettes úr volt. Beszéde itt olvasható, a képre kattintva meg is hallgatható (a 38. perctől).

Tisztelt Ünneplő Közösség!

 Nagy megtiszteltetés számomra, képviselt iskolám és cserkészcsapatom számára, hogy forradalmunk és szabadságharcunk 167-ik emléknapján az ország első Honvédemlékművének közelében ünnepi beszédet mondhatok.

Büszkeséggel tölt el, hogy abban a 300 éves alapítását ünneplő Piarista Gimnáziumban dolgozom, amelynek falai között a szabadságharc számos ismert és kevésbé ismert alakja megfordult. A váci rendház volt a Piarista rendben kibontakozó forradalmi lelkesedés gyújtópontja. A szabadságharc zászlaja alá állt innen sok diák, piarista kispap és tanár. Többek között itt volt későbbiekben nevelő Erdősi Imre, a branyiszkói csata hőse, aki a Piarista Gimnázium falai közt működő cserkészcsapatunk névadója. Ennek a csapatnak a tagjai kísértek el ide, hogy díszsorfalat álljanak.

 Én előttem nagyon sokan méltatták és biztosan még többen méltatni fogják ezt az ünnepet. Nagyon hálás téma, és sokszor könnyen aktualizálható, napi politikára is könnyen fordítható. Elég este a Híradót meghallgatni, vagy az interneten beszédeket keresgélni. Én nem kívánom követni a hordószónokokat. Nem hiszem, hogy 167 évvel ezelőtt bárki is sejtette, hogy az akkoriban fontosnak tartott politikai változásokban szereplő ideológiák, hívószavak különféle történelmi időszakokban, hogyan fognak érdekcsoportok aktuális érdekeinek alárendelődni. Elég csak végig gondolni, hogyan facsarodott ki a jelentése a nacionalizmus és liberalizmus eszméjének, vagy a szabadság egyenlőség testvériség hívószavának. Mégis szeretjük ezt az ünnepet. Szeretjük annak ellenére, hogy nem teremt közöttünk egységet, de nem is kell miatta szégyenkezni. Mindenkinek, ki magyarnak vallja magát, jelent valamit, ezáltal értéket hordoz magában. De így tavasz elején reményt hoz arról is, hogy lesz még olyan ifjúságunk, aki felvállalja a magyar lelki és szellemi örökséget és értékeket, aki jól érzi magát itthon. Akinek nem csak lózung a „talpra magyar”, hanem olyan élethívatás, amelyben meghallja, hogy „hí a haza”! Ezt a reményt hordozza a nemzeti lobogónk zöld színe, de a cserkészek zöld nyakkendője is. Vörösmarty Mihály szavait hozom igazolásként: „Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt!” Ezt tűzte a magyar cserkészmozgalom zászlajára, amikor meghatározta a magyar cserkészideált: Emberebb ember és magyarabb magyar.

Nevelőként bátran állíthatom Sík Sándor nyomán, hogy nekünk erősgerincű ifjúság kell, amelynek vannak ideáljai, elvei, hite, amely tudja, hogy miért él, hogy van célja és értelme az életnek. Olyan ifjúság, amelynek van kitartó makacssága a munkához, szereti és élvezi azt, szabad lélekkel vállalja a fegyelmet és törvényt, mert élete természetes formájának érzi, amely tiszta akar lenni testben és lélekben, és ezért áldozatra is kész.

Olyan fiatalság kell, amely nem csak tudja, hogy ő magyar, hanem egynek érzi magát a magyar múlttal, magáénak érzi ennek a nemzetnek minden dicsőségét és minden szenvedését. Ha érzéketlen, durva, vagy gúnyos szót hall nemzetéről Zrínyi Miklóssal együtt tudja kiáltani: „Ne bántsd a magyart!” De nem zsibbaszthatja el az elbizakodott magyarkodás. A nemzeti kétségbeesés és a nemzeti ábrándozás helyett a realizmus kemény útján halad.

Ilyen lehetett a 48-as ifjúság zöme. Ezt várhatják tőlünk elődeink, kiknek fontos volt a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasa. Hiszen az 1848-as események itt Vácott is összefogást, nemzeti érzület erősödését, hősi példázatok sokaságát hozta itt a csatatéren vagy bent a városban. A sok névtelen hős mellett a nevesítettek hordozzák az értékeket: Földváry Károly ezredes bátorsága és vitézsége vagy Hajnik Pál kitartása és hűsége, esetleg Zichy Hippolit plébános lélekjelenléte és alázata, amely megmentette a várost az orosz pusztítástól 1849 július 19-én. Nekünk, váciaknak ők, és a többi kevésbé vagy egyáltalán nem ismert személyek az igazi képviselői a forradalomnak és a szabadságharcnak.

 „Alig van hazánkban város, amelynek múltja az ország sorsával bensőbb összefüggésben lett volna, mint Vác.” Írja Tragor Ignácz Vác története 1848-49-ben című munkájában. Ennek az ősi városnak falai láttak diadalmas és vesztett csatákat, magyar hősiességet, kegyetlenkedést és az elesettek iránti kegyeletet. Itt született Görgei Artúr váci kiáltványa, mely a nemzet igazi szabadságharcának a kezdete. Ez a város méltán lehet büszke múltjára, de különösen erre az időszakra. Erre emlékeztet bennünket Kossuth Lajos Honvédelmi Bizottmány elnökének levele, amelyet Vác város közönségének írt abból az alkalomból, hogy megköszönje a város felajánlott harangjait.

 „ ... Fogadják Önök a nemzet háláját magasztos hazaszerelmükért!

Harangjainak hangja, mely önöket áhítatra hívta az Isten házába, ágyukká öntetve önöket a dicsőség mezejére – ellenségeinket pedig halálra hívandja ... A lelkeiket pietásra emelte hang, az igazságos bosszú menydörgésévé változand át – melyből ellenségeinknek veszte, magunknak pedig üdve virágozandik fel,- és meghozandja kétségtelenül e virág – önök hazaszerelmének is kiérdemlett gyümölcsét. Összetartás – elszántság és kitűrés, olyan minő a készség, - és nincs hatalom Uraim – mely felett szent ügyünk diadalt ne arasson.”

 Kérem, vigyék haza ezeket a gondolatokat, amelyek érdemesek a tovább gondolásra is: Összetartás, elszántság, kitűrés, vagyis kitartás, vagy türelem...

 Zebegényben, ahol felnőttem, a Kálvária dombon, a kápolna körül található emlékművön vasba öntve, a következő mondatok olvashatóak:

 „Imádj Istent, élj hazádért!”; „Viseld, amit a sors rád mért!”

 Valahogy ide kívánkoznak belőlem ezek a sorok 2015 márciusára. Néhány kérdéssel azonban szembesülnünk kell. Elég bátrak és alázatosak vagyunk ehhez? Mi iránt van bennünk hit és van-e bennünk elég szeretett embertársaink iránt? Cselekedeteink összhangban állnak azzal, amit szánkkal vagy írásainkkal hirdetünk? Jól értjük és használjuk azokat az eredményeket (szabadság, egyenlőség, testvériség), amelyeket forradalmár elődeink ránk hagyományoztak?

Elszármazva és visszatekintve látom, hogy amit fiatalon sokat néztem, valahogy mindig elkísért, és életem egyes szakaszaiban támaszaim voltak. Erről tehetek tanúságot.

Most hogy befejezték az ottani emlékművet, amely a 30-as évektől várta ezt, kapott egy új mondatot is – a haza bölcsének, Deák Ferencnek egy vigasztaló gondolatát. Ezzel a pozitív üzenettel zárom beszédemet:

 „Amit erő vagy hatalom elvesz, azt az idő és a kedvező szerencse visszaadják...”

 Köszönöm, hogy meghallgattak.

 Ivony István

A Piarista Gimnázium és Kollégium igazgatóhelyettese,

történelem-hittanára